Idézet egy ősi tekercsről:
"... A kék hold már magasan járt az égbolt ívén, amikor a bukott khatif megjelent a
hamvukba hanyatló lángok fénykörében., Nesztelenül érkezett, akár
valami éji kísértet - aminthogy bizonyos értelemben az is volt, dicstelenül
letűnt évek kísértete. A kalandozó, ha az élete függ tőle, sem tudta volna
megmondani a nemét: a csípője ringása asszonyra vallott, a hamvas-fehér
bőr s a keskeny csukló ugyancsak, ám a melle nem domborodott ki, s férfimód
markolta a fegyvereit is. Ezüstselyem vértjét nem piszkította be az út szennye,
puha szattyáncsizmájára itt-ott tapadt csupán némi sár, mintha legalábbis
a hűs pusztai szél repítette volna idáig. Nem szólt egy szót sem, csak
megállt a tűzgödör túloldalán, és a kalandozóra nézett: szikrázó jégszobor
az éjszakában, arcát dérlepel fátyolozza, a szeme helyén páros smaragdok..."